Széchenyi gyógyfürdő

A Széchenyi gyógyfürdő, a pesti szleng becenevén a „Szecska”, Budapest legnagyobb fürdőkomplexuma. Építését 1909-ben kezdték meg Czigler Győző tervei alapján. A Városligetben található fürdő termálvízellátását jelenleg az 1938-ban átadott II. számú, „Szent István” kút, hidegvízellátását hat kisebb mélyfúrású kút biztosítja. A komplexum három kültéri és 15 beltéri medencével rendelkezik. A fürdőben különböző gyógykezelések vehetők igénybe és nappali kórházak is működnek.

Története:

A fürdő megépítésének gondolatával a főváros már 1884-ben foglalkozni kezdett. Megtervezésével Czigler Győző műegyetemi tanárt bízták meg. A közgyűlés azonban csak 1903-ban szentesítette határozatában Czigler terveit, aki még halála előtt értesülhetett a jóváhagyásról és állandó helyetteséül Dvorzsák Ede okleveles építész, műegyetemi tanárt jelölte meg.

A helyszín többszörös módosítása után a tényleges építkezés 1909. május 7-én kezdődött meg. A művezető építész Schmitterer Jenő volt.

A fürdőt, amelyet addig Artézi fürdő néven emlegettek, 1913. június 16-án nyitották meg, már Széchenyi gyógyfürdő néven. Megépítése mintegy 3 900 000 aranykoronába került, az összes beépített terület 6220 négyzetméter volt.

A fürdő ekkor beosztása szerint magánfürdőkre, férfi és női gőzfürdőre, valamint férfi és női népfürdőre oszlott. Forgalma 1913-ban meghaladta a 200 000 főt, majd 1919-ben 890 507 fővel tetőzött. Ennek ellenére 1914–15-ben veszteséggel működött, aminek oka az első világháború gazdasági hatásai mellett a (tervezett) gyógyszálló hiánya is volt.

A fővárosi közgyűlés 1924-ben lehetőségeihez mérten határozott a fürdő kibővítéséről. A strand építésére a városgazdasági ügyosztály által 1926. június 26-án kiírt tervpályázatra összesen 35 pályaterv érkezett. Ezek közül ifj. Francsek Imre (Budapest, 1891. március 27. – Szovjetunió, Gulag, 1952 k.) építész tervét ítélték a legjobbnak. A strandfürdőt 1927. augusztus 19-én nyitották meg, ez azonban a fürdő gazdasági egyensúlyát nem oldotta meg. A vízmelegítés költségei emelkedtek, ezért a vízhozam növelése érdekében szükségessé vált egy második artézi kút fúrása. Ennek munkálatait 1936. július 9-én kezdték meg és azok mintegy két évig tartottak. 1938. március 16-án 1256 méter mélyen 77 °C-os termálvizet találtak. A kútból 24 óránként 6000 m³ víz tört a felszínre, ami megoldotta a fürdő termálvízellátását és az épület fűtését is, mivel 1939-re a fürdő fűtőberendezését átalakították a hévízzel való fűtésre, és a fürdő mellett ivócsarnok is épült.

A fürdő forgalma egészen 1944-ig emelkedett. A második világháborúban Budapest ostroma során az épület 20%-os károsodást szenvedett, a II. számú kút azonban nem sérült meg. 1945-ben, a háború után megkezdődtek a helyreállítási munkálatok, és már márciusban a jobb oldali kádosztályt a szovjet katonák, a bal oldali kádosztályt és a női kádosztályt a lakosság igénybe is vehette.

1949-ben új társas iszaposztályt létesítettek. 1950-től ezen az osztályon bevezették a nőgyógyászati iszapkezeléseket is. 1952-ben került sor a fiziko- és elektroterápiás kezelések, valamint a sós kádfürdő bevezetésére. 1963. november 26-án a fürdőt télire is megnyitották.

1981-ben a férfi „néposztály” működése leállt és helyén társas, fürdőruhás gyógyfürdő osztályt létesítettek. A következő évben a női néposztály helyén megkezdődött a nappali kórház kialakítása, amely komplex fizioterápiás^[1] részlegként működik.